Beszámolók · Események

Az éLEt két kötetben

A Mikulás hozzánk is elérkezett december 6-án este 6 órakor a Silent kávézóba, nagy ajándékot hozva két kötet formájában és egy nagyszerű író személyében. Meghitt beszélgetős estére készültünk, nagyszámú közönségre, pontosabban diáktársainkra és tanárainkra számítva. Balogh Andrea tanárnőhöz és Hevesi Zoltán tanár úrhoz, valamint Kemenes Henrietta diáktársunkhoz hamarabb érkezett az ajándék, hiszen már olvasottan, felkészülve tarthatták kezükben a Lecímű kötetet, Antal Balázs tanár úr legújabb munkáját. A szerzőt életéről, a többi munkájáról, a kötet szereplőiről, az alkotás folyamatáról faggatták, de a mögöttes gondolatokról és érzésekről is, amelyek mindennek létrehozásában mozgatták. Ahogy egyre jobban kibontakozott a munkássága és maga a novelláskötet története, egyre több kérdés merült fel bennem, aztán ahogy teltek a percek, kirajzolódott egy kép a kis lepusztult bányatelepről, munkásokról, lezüllött emberekről, a megváltozott világról, egy otthonról, egy életműről. Kérdések és válaszok, mondhatnánk, de mindez több volt. Egy ember kitárulkozása, utóbbi tizennégy évének olykor csapongó, olykor szervezett, de mindenképp rendkívüli és kitartó munkája érződött minden szóban, minden gyertyaláng rezdülésében.

Antal Balázs elmondta, hogy az alkotás folyamata számára kiemelkedő érzések, események által kiváltott írásmódot jelent, nem beprogramozott, reggel nyolctól délután négyig tartó nekifeszült munkát, a KELL szónak megfelelve. Legalábbis sem a verses, sem a novelláskötet nem ezen a módon készült, így inkább hosszú tevékeny évek tapasztalásai húzódnak meg a sorokban.

Azt hiszem, hiába szedném össze szókincsem legválogatottabb kifejezéseit, egy Antal Balázs-vers a Vad című kötetből többet mond az est hangulatáról, a szerzőről és alkotásairól, mint bármi más.

Zahu Barbara-Kinga
magyar szak, I. év

A KÉRDÉS

mit tegyek ha egyszer
ezeken a lepusztult utcákon nőttem fel
ha egyszer itt vagyok otthon

ha egyszer ezeket a lerobbant alakokat
savanyú megkeseredett elbutult
a magány elől az italhoz menekülő magányokat
szerettem ismertem valamikor

ha egyszer ezek az eszüket vesztett
fogatlan ráncos vén boszorkányok az enyéim
akiknek az ételét ettem italát ittam
a gyerekükkel unokájukkal meg rosszalkodtam

ha egyszer ezekkel a rongyos munkásruhát
kitaposott cipőt hordó
mocskos kezű rossz arcú emberekkel
jártam iskolába ők voltak a társaim barátaim
rokonaim akikre számítottam
és akikkel figyeltünk egymásra
tudtuk egymás apjának anyjának nagyszüleinek nevét
hogy kinek milyen a kutyája biciklije
kinek van jó bőrlabdája
s mostanra iszákos börtöntöltelék lett
közülük nem egyből nem kettőből

mit tegyek ha egyszer minden elmúlt
és a helyén nem maradt semmi sem
ha egyszer nem mondhatom már
rájuk meg magamra azt hogy „mi”
mert túl távol kerültünk egymástól
és nincsen semmi közös se már bennünk
csak a múltunk amikor még tényleg „mi” voltunk

mit ha egyszer mégis ennek a régen szétment „mi”-nek
alig is került másik a helyébe
és ha úgy érzem
azzal hogy kiváltam belőle
sietettem az egész megromlását
miközben persze tudom hogy nem rajtam múlott

mit tegyek ha egyszer gyökereim elrohadtak
mibe kapaszkodjak
mitől legyek biztos benne hogy van helyem még
azon az egyen kívül
amelyet elvesztettem
ezen a világon

(Antal Balázs, 2017)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s