Elsőéves magyar szakosként a szokásos szerdai néprajzórán, utolsó alkalom lévén, nem a tanteremben, hanem terepkutatáson vettünk részt. A nagyváradi Rulikowski temetőbe mentünk körülnézni, és a sírokon található jeleket értelmezni: nyelvi jeleket, tárgyi, növényi és állati díszítőelemeket, térhasználatot, az életben maradtak hatalmi játszmáit és esetenként szimbólumlopásait. A temetőt mint a város tükörképét szemléltük, ahol ugyanúgy megtalálhatóak a tehetős családok palotái (vagyis jelen esetben a kriptái), a nagy polgári házak (sírkertek formájában) és a kispolgárok lakásai (egyszerű kis sírokként), illetve a városban is dominánsan fellelhető gesztenye-, hárs- és fenyőfák.
Egy rövid felvezetőt követően a katolikus, protestáns és tipikusan ortodox szimbólumokról, mi is szétszéledtünk és önállóan próbáltuk értelmezni a talált jeleket. Mivel interjút a családok életben maradt tagjaival nem készíthettünk, ezért csak feltételezésekbe bocsátkozhattunk a szimbólumokat illetően, de több helyen is találtunk vegyes házasságra utaló jeleket (például a fűzfa vagy a galamb mint tipikusan protestáns szimbólum és a rózsa, és a liliom mint tipikusan római katolikus szimbólum egy adott síron). Természetesen a sznobizmus és modern kori anyagi jólét fitogtatására is találtunk jeleket: sokszintes márványsírok, művirágok válogatott kiállítása, termopán ablakos, szigetelt kripták stb.
Sétánk során nemcsak az eddig fel nem ismert jelek sokasága ejtett gondolkodóba, hanem a Rulikowski temető alapvető hangulata, elmélkedésre alkalmas légköre. A síron túl valahogy úgyis kiegyenlítődnek ezek a földi hívságok. Hát nem lehet mindegy, hogy hova, mekkora sírba temessenek?! Számomra világos, hogy nem a sírocska, sírkert vagy kripta mérete és a fejfa nagysága, díszítettsége és fájdalmas felirata fogja a halottat foglalkoztatni (már ha egyáltalán hiszünk a földön túli életben), hanem a látogatások gyakorisága vagy hiánya, a meggyújtott gyertyák és egy pillanatra visszaemlékezések vagy ezek meg nem léte. Hiszen, ha elfogadjuk, hogy az emlékeinkben tovább élnek, akkor végül is nem akkor hal meg az ember, amikor ilyen vagy amolyan sírba teszik azt a bizonyos koporsót, hanem amikor az utolsó hozzátartozó, barát vagy családtag is elfeledkezik róla és csak a gaz veti fel a nyughelyet.
Úgy érzem, kicsit túl messzire is kalandoztam fejben, de a hely és az értelmezésre alkalmas jelek majdhogynem tálcán kínálják az élet és a halál kérdéseiről való mélyebb gondolkodást. Sétánk és értelmezési kísérleteink végén kiértékeltük az elmúlt félévet, kocsiba ültünk, és az egyetem nyüzsgő és életteli terébe tértünk vissza, ahol a fenti gondolatok majdhogynem szentségtörésnek számítanak, hiszen huszonévesen (átlagosan és jó esetben) még senkit nem kell(ene) foglalkoztasson a sír(on túli élet).
Molnár Mónika, magyar szak, I. év
olvasni. jó? 